Különös éjjelen

1960. július egyik hűvös, zivataros éjjelén egy igencsak ázott ruházatú, taláros alak rohant London egyik kihalt utcáján. Minden egyes lépésére nagyon odafigyelt, hiszen egy nagyon törékeny, de annál értékesebb csomagot tartott a kezében. A koszos, szűkös, sötét utcán, ahol még az éjjeli közvilágítást is csak nagyon nagy jóindulattal lehet elégségesnek mondani, halk visszhangot vert a siető alak cipőjének kopogása.

Szíve sebesen dobogott, légzése szapora volt, minden apró neszre felfigyelt, szinte alig lehetett észrevenni az éj leple alatt. Csak arra tudott gondolni, hogy mindenképpen teljesítenie kell a feladatát. Néha-néha, mikor furcsa neszt hallott az utca vége felől hátranézett a válla felett, nem bukkantak-e üldözői a nyomára. Mielőtt az utca végét elérte volna, gyorsan elbújt az egyik magas épület kapujának beugrójában és leellenőrizte a csomagot, hogy nem sérült-e meg. Mikor mindent rendben talált körülötte körbenézett a sötét utcán, az egyre nagyobb cseppekben zuhogó esőtől szinte alig látott valamit, de mikor semmi szokatlant nem látott és nem hallott folytatta útját.

Kiért a szűkös utcából és befordult jobbra egy keskeny kis ösvényre, ami a Hyde Parkot szelte át. Léptei nyomán most már semmi nesz nem volt hallható, kezdett megnyugodni, hisz már csak pár saroknyira volt a céljától. A park közepén járt már, mikor suttogó, gyenge hangokra lett figyelmes. Gyorsan átnézett a válla felett, hisz mintha onnan jött volna a hang. De ekkor olyat látott, amire egyáltalán nem számított: egy kékes színű fénysugár száguldott felé.

Épp maradt annyi ideje, hogy a legközelebbi fa törzse mögött fedezékre leljen. Látta amint az átok becsapódott pár méterre attól a helytől, ahol előzőleg állt. A bokor, mely áldozatul esett az átoknak szinte teljesen megsemmisült, feketeséget hagyva maga után a földön. Gyorsan kipillantott fedezéke mögül, s látta, amint támadója egyre közeledik felé, de olyan nagy cseppekben és sűrűn hullott az eső, hogy nem tudta megállapítani támadója kilétét.

Sebes léptekkel elindult a fák között a parkban, próbált minél csöndesebbre és gyorsabbra fogni lépteit, de egy-egy kisebb gally törése jelezte útját. Szabad kezével intett egyet, mintha csak egy pihét akarna letörölni csuromvizes talárjáról. Pár perc elteltével már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, a földön koppanó hangok jelezték az esőcseppek útját.

Az eső olyan robajjal eset tovább, mely elnyomta a menekülő léptei nyomán keletkező zajokat az üldözője elől, s látni sem láthatta, merre megy, hisz az orránál tovább nem láthatott ilyen esőben. Tovább sietett a parkban, de sűrű növényzet és a mostanra csúszóssá változott talaj jobban lelassította, mint szerette volna a taláros alakot. Nem nézett semerre, csak egyenesen előre, mind inkább egyre jobban vigyázva csomagjára.

Saját léptein és az eső kopogásán kívül mást nem hallott, hiába fülelt. Az úti célja már nem volt messze csak ki kellene érnie a parkból, pár sarkot futnia és akkor megmenekül. Hiába érezte úgy, hogy üldözője elvesztette nyomát, tudta jól, hogy ez nem igaz. Bármelyik pillanatban rátalálhat.

Látóterébe lassan halovány fénysugarak kerültek, ezzel jelezve, hogy már nincs messze a park vége. Érezte magán, hogy lassan ereje végét járja, de nem adhatja fel, muszáj tovább mennie. Ahogy közeledett a megvilágított utca felé egy fekete alak körvonalai látszódtak a messzeségben.

Hirtelen minden érzékszerve veszélyt jelezett, így nem tehetett mást, kerülő úton kell tovább mennie. Elindult hát tovább a távoli alakkal ellentétes irányba, az utcával párhuzamosan. Mindenféle további bonyodalom nélkül sikerült eljutnia a park végébe. Egy útszéli oszlop takarásából körbekémlelt és hallgatózott. Rohanva tette meg az utat a következő sötétebb utcáig, de mikor egy pillanatra hátrafelé nézett, nem vette észre az útjába került eldobott üres üveget, amibe belerúgott.

Fájdalom hasított a jobb lábába, s hirtelen térdre rogyott. Az üveg az erőteljes rúgástól a szemközti ház falának csapódott ripityára törve, és ezzel megmutatta az üldözőknek a taláros alak jelenlegi helyzetét. Tudta, hogy már csak percek kérdése és rátalálnak, minden erejét összeszedve felállt és tovább indult.

Hátranézve látta, hogy az egyik üldözője észrevette, csak pár méter választja el tőle. Kétségbeesetten rohant tovább. Mnekült a családjáért, a jövőért, az életéért. A feladatát az élete árán is be kell fejeznie, nem engedheti meg, hogy elkapják. Kezével tett egy elkeseredett mozdulatot, a szél elkezdett egyre erősebben fújni. Hosszú percek múlva ázott fekete talárja lobogott a mostanra már a fülsüketítő szélben.

Fején csuklya volt, ami alól alig látott ki, és amivel a szembeszél játszadozott: próbálta lefújni róla. Rohant, útja során csak az emlékei segítették a megfelelő irány kiválasztásában. Üldözője az egyre szelesebb és viharosabb időben kezdett lemaradozni.

Az égen elkezdtek villámok cikázni, néha meg-megvilágítva a tájat egy-egy rövidke másodpercre úgy, mintha valaki hirtelen lámpát gyújtott volna. Ha valaki hisz a görög istenekben, azt is hihetné, hogy Zeusz őrjöng az Olimposz tetején, olyan vihar szakadt hirtelen a városra. Az eget egy hatalmas, egybefüggő, koromfekete viharfelhő lepte el, azt az üzenetet hozva magával, hogy a nap soha többet nem fog kisütni.

A fekete taláros alak hirtelen befordult az egyik sikátorba, szeme sarkából észrevette, hogy üldözője pont az ellenkező irányba folytatja a keresését. Egy percig megpihent egy kicsit és ellenőrizte a talárja alatt rejtőző csomag épségét. Hirtelen léptek zajára lett figyelmes. Nagy robaj kíséretébe egy villám csapott bele az egyik közeli kertes ház udvarán álló öreg diófába, közben megvilágítva a környező utcákat egy szusszanásnyi időre.

A nő szemeivel a sikátor bejárata felé pillantott, sejtése beigazolódott, rálelt a másik üldözője, amelyik az átkot küldte rá. Az üldözője arcát fürkészve látta rajta a győzelemtől ragyogó szemeit és kaján vigyorát. A menekülő alak rettegett, üldözője nem más, mint egy igen nagy erejű sötét mágus, aki semmitől sem riad vissza, hogy feladatát sikeresen teljesítse.

A varázsló egy percig némán a figyelte a rettegő alak arcát, melyen a félelem leghalványabb nyomát sem látta. Végül megszólalt:

– Add fel kislány, innen úgysem jutsz ki élve!

A rettegő nő arcára kiült az elszántság, nem fogja feladni, még ha az életébe kerül, akkor sem. Körbekémlelt, megpróbálva keresni valamilyen egérutat, de zsákutcába jutott. A sikátor végén hatalmas fal állt, körbe házak ablakok nélkül, csak a bejáraton tudna távozni.

– Add át, ami nálad van, s tán kegyelmet kapsz. Túlélheted a büntetésed, ha elég szépen fogsz könyörögni az életedért – folytatta monológját tovább a mágus továbbra is szemmel tartva az áldozatát.

Ő egy gyors halálos átokra számított vagy egy Cruciatus átokra még előtte, de erre pont nem. Elgondolkodott, mégis hogy tudná lerázni a férfit, már nincs messze az úti célja, a többi az után meg már nem számít.

– A pálcád nélkül semmi esélyed velem szemben, kislány. Dönts gyorsan, nem érek rá egész éjjel veled játszani! – Kezdett egyre türelmetlenebb és dühösebb lenni a sötét varázsló.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt a boszorkány:

– Rendben, legyen, ahogy akarod – felelte végül.

– Okosabb vagy, mint amilyennek látszol, szépségem. De most, hogy ily kellemesen elbeszélgettünk, már nem is sietünk.

– Nem hiszem, hogy örülne neki, ha megvárakoztatnánk – próbálta húzni az időt és menteni a menthetőt a megrökönyödött nő. Mindenre számított de erre az aljas dologra nem. De hisz mit várt ettől a féregtől?

– Oh, azzal te most ne foglalkozz – ördögi vigyorra húzta a mágus a száját –, azt majd én elintézem.

A férfi a nő felé közelített, a nő pár lépést hátrált, majd végül a sikátor falának ütközött. Látta a férfi szemében az őrültség fényét fellobbanni. Tudta, hiába is próbálna könyörögni, hogy fejezze ezt be, mind süket fülekre találna. Már csak pár méter volt hátra s a férfi eléri, ha gyorsan nem tesz valamit mindennek vége. A másodperc tört része alatt reménytelenebbnél reménytelenebb menekülési lehetőségeken gondolkodott, miközben egyre jobban elfogta a pánik és a félelem.

Nem bukhat el pont a célja előtt. Nem, nem adhatja fel. De nem jut semmilyen kivitelezhető ötlet az eszébe, amivel ne veszélyeztetné a csomag épségét. A csuklya alatt szemeit összeszorította, már csak két méter és ideér a tébolyult mágus. Érezte, hogy semmi esélye a varázslóval szemben a pálcája nélkül, ami nincs nála, hisz kettétörték. Szemeit becsukva csodáért esedezett.

Mindkét kezével egyre szorosabban fogta a csomagot. Ez az ölelés egyszerre volt óvó, féltő, s feltétel nélküli szeretetben teljes. Utána olyan történt, amire nem volt felkészülve, s nem is számított. Hirtelen tőle egy méterre villám csapott a talajba. Pár másodpercig egy túlvilági hangos üvöltés volt hallható, majd a varázsló összeesett, s többet nem mozdult.

Mikor kinyitotta szemeit először a nagy vakító fehérségen kívül nem látott mást, majd fokozatosan tovatűnve a fényesség, észrevette a földön fekvő varázslót. Pálcája a földön hevert három darabban, és a szemei üvegesek voltak. A nő döbbenten állt az események előtt, képtelen volt felfogni, hogy megmenekült. Pár perc elteltével kapott csak észbe, hogy még mindig a halott mágus élettelen teste fölött áll.

Ész nélkül kezdett el rohanni, nem nézett sem előre, sem hátra, csak úti célja lebegett előtte. A boszorkány alig látott valamit az arcába csapódó esőcseppektől, csak az alapján volt képes tájékozódni, hogy milyen kerítések mellett haladt el. Lélekszakadva futott három sarkot, míg végül elérte a Seymour teret. Az eső még mindig szakadt, de a szél már mérséklődött. Végre elérte a keresett teret.

A tér tágas volt, szépen rendezett és jól megvilágított. A közepén egy szökőkút magányosan álldogált, körülötte padok, és elvétve egy-egy fát is lehetett látni. A teret hatalmas, egybefüggő háztömbök fogták közre. A több emelet magas házak anyagát vöröses tégla alkotta, mely most a folytonos esőzéstől szinte fekete színűvé vált. A város e terén található az egyik legősibb varázslócsalád londoni rezidenciája. Az asszony ide igyekezett, s végre ideért, hogy küldetését befejezhesse.

A boszorkány elindult megkeresni a huszonhetes házszámot. A házhoz érve a látogatót egy kisebb kert fogatta, melyet derékig érő kovácsoltvas kerítés ölelt körül. A kapuhoz érve elmerengett, hisz nem hétköznapi házhoz ért. A kapun nem volt kilincs, se semmilyen nyitásra alkalmas eszköz, csupán a család címere.

Az asszony elgondolkodott. Életében először s utoljára tavaly nyáron volt itt vőlegényével, s nem túl kellemesen telt el az a délután. De mindezek ellenére, ő nagyon jól szórakozott. Az emlékek hatására halvány mosolyra húzódott a szája. Igen, most már emlékezett, a család címerére kell helyezni a kezed, s arra kell gondolni, hogy miért jöttél.

Rátette hideg kezét a nyirkos címerre, becsukta szemét s feladatára összpontosított: „biztonságba kell helyeznie”. Óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi, végül hangos nyikorgás kíséretében kitárult a kapu. Lassú léptekkel közelítette meg a bejárati ajtót, nem akarta, hogy meghallják lépteit. Örült, hogy végre elérte célját, de egyben végtelenül szomorú is, hisz legdrágább kincsétől kell búcsút vennie, talán örökre.

A nő lerakta a csomagot a tölgyfa ajtó elé, és talárja belsejéből elővett egy gyűrött borítékot is, melyet mellé rakott. A boríték a ház urának nevét viselte. Utolsó pillantást vetett még a csomagra, szemeiből könnyek kezdtek potyogni, de végül sikerült megállnia továbbiak nélkül. Egy utolsót simított a puha bőrön, de ekkor a csomag tartalma hirtelen megmozdul, s elkapta egyik ujját, mintha csak arra kérné édesanyját: Mami, ne hagyj el!

A boszorkány még egy könnyed csókot lehelt kislánya homlokára, betakarta, s felegyenesedett végül. Tudta, hogy lelkének egy darabkája a mai éjjelen végleg meg fog halni, de nem tehet mást, bárcsak tehetne. Lassan, óvatosan megnyomta a kopogtatót, majd szaporán kiment a kertből, becsukva maga mögött a kaput. Elbújt egy távolabbi fa mögé ahonnan nagyon jól megfigyelheti a további eseményeket. Hosszú percek elteltével komótosan kinyílt az épület bejárati ajtaja, s valaki megjelent az ajtóban. Körbenézett, de nem látott senkit sem a környéken. Várt pár másodpercet, majd sarkon fordult és elindult volna befele… 

Egy hangos ordításra lett hirtelen figyelmes. Lenézett, s a döbbenettől leesett az álla, s szemének pupillái a kétszeresükre tágultak. Ott a zuhogó esőben, mennydörgésektől hangos éjjeli órákban, az otthagyott csomagban egy újszülött csecsemő szívszaggató ordítását lehetett hallani.

A fa mögött rejtőző, s az eseményeket figyelő nő látva, hogy a gyermekét észrevették, és a megtaláló egy puszit is ad a homlokára, teljesen megnyugodott, hisz tudja, s érzi, a gyermeke jó helyen lesz, s ami a legfontosabb biztonságban.

A boszorkány sikeresen teljesítette a feladatát, elindult vissza az úton, amelyről jött. Még utoljára hátranézett, egy tétova mozdulatot tett a kezével, ami egy utolsó integetésnek is mondható. Ezután a vihar abbamaradt, az esőfelhők felszakadoztak s a villámok cikázása is megszűnt.

Tíz perc elteltével már a csillagok ragyogtak az égen, s már semmi sem emlékeztetett a korábbi véres viharra, csupán az utcákon felgyülemlett víz. A nő még egyszer utoljára hátrapillantott oda, ahol a gyermekét hagyta, s halkan, alig érthetően a szélbe suttogta:

– Aludj még, kiscsillag, s mikor ébredezel, én ott leszek melletted! – S ezzel tovatűnt az éjszaka csendjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés